Hogyan alakult ki a zenepedagógia?

Már az ókori Kelet kultúráiról kezdve a zene – bár különböző módon – minden társadalomban komoly spirituális és hatalmi szerepet játszott. A magyarországi zeneoktatás kolostorokban, kollégiumokban bontakozott ki már a kései középkorban, a reneszánsz idején meghatározó kulturális hatása miatt. Amikor a 18. század második felében a nyugat-európai államapparátusok egyre jobban az iskolaügy felé irányították érdeklődésüket, Mária Terézia megteremtette az alapjait a 19. századi, már intézményesített szintű zeneoktatásnak. A század végére a világhírű Liszt Ferenc és Erkel Ferenc megalapították a Zeneakadémiát, ezzel a magyar zeneoktatás európai szintűvé vált. Persze ezen a ponton még csak a „művészetre nevelés” jegyében készített zenei oktatásról beszélünk; a zenei oktatás célja a klasszikus zene művelése és a Zeneakadémiára való felkészítés célja volt, nem pedig maga a nevelés (Kertész, 2015, pp. 61-73).

         Az úgynevezett Ének-zenei nevelés elindulása Magyarország első óvodájához kapcsolódik, amit Brunszvik Teréz alapított 1828-ban. A Brunszvik által alapított óvodák Pestalozzi módszerei alapján dolgoztak, ahol az éneknek és a zenének is komoly szerepe volt. Verseket, dalokat tanítottak a gyerekeknek, melyek pozitív nevelési tanulságokat és üzeneteket közvetítettek. A magyarországi zenei nevelés egyik legfontosabb alakja Kodály Zoltán, aki társaival létrehozta az Éneklő Ifjúság mozgalmat, mely a közös éneklés élményének megszerettetése és széles körben való elterjesztése céljából indult. Az 1920-as évek végén alakuló mozgalom pedagógusai azt is feladatuknak érezték, hogy elfogadtassák az iskolákkal Kodály modern zenepedagógiai elveit (Zeneakadémia, Kodály Intézet honlapja).

         Az első világháború előtt tehát már kibontakozóban volt az a szellemiség és kulturális fejlődés, aminek az oktatás is része volt, ám azt ezt követő társadalmi megrázkódtatások az úgynevezett életreform igényét teremtették meg. Ezzel egyidőbe tehető a reform-pedagógia fogalma, amely nem más, mint egy gyermek-központú praxis igénye, a pedagógiai tér átalakításának szándéka a hatékonyabb munka érdekében, fejlődéslélektani megfontolások beépítése az oktatásba; tehát fejlesztés, változtatás. A reform-pedagógia kapcsán jöhetett létre az alternatív pedagógia, amely az intézményesített rendszertől független, önálló, saját rendszert állítanak fel, és működtetnek. 

Az alternatív zenepedagógia viszont olyan irányzatokat foglal magába, melyek elveikkel, zenei anyaghasználatukkal, eszköz-repertoárjukkal és értékeik közvetítésével radikálisan szeretnék átalakítani a zenei nevelés rendszerét, gyakorlatát, teljesen új elgondolásokat kiváltva. Ebben az eszmében fontos szerepet játszik a hagyományos praxis elemeinek használata, és az együttműködés más alternatív koncepciókkal. Alternatív zenei oktatás jött létre például a korábban említett Waldorf-iskolákban is; az iskola diákjai kórus-, és tánc foglalkozásokon vehettek részt. Ezen irányzatok zenei nevelés-fogalmának célja tehát már egyértelműen a személyiségfejlesztés volt. Élményközpontú szeretet-pedagógia. Olyan pedagógia, amely távolabb is tekint, sikerének pozitív társadalmi hatásában is bízik. Erre kiváló példa Kokas Klára zenepedagógiája, melyet Kertész „élményközpontú szeretet-pedagógia”-ként jellemzett.

Ezeknek az irányzatoknak modern képviselője a Polifónia kreatív zenei műhelyünk is.